1.rész

 Sziasztok! Meghoztam az első részt, ami nem lett túl hosszú, de az eredetihez képest azért másmilyen lett. Csak két szemszöget írtam, a következő részben (ami valószínűleg hétvégén várható), hozom a maradék hármat. Remélem írtok komikat, ugyanis NEM KELL KÓDOT ÍRNI. Ja, és nagyon örültem, hogy már most van 3 feliratkozóm. Na, jó olvasás babies!

Harry

 Reggel arra keltem, hogy iszonyúan fáj a fejem. Kinyitottam a szemeimet, majd párat pislogtam, végül megdörzsöltem a szemem, és felültem az ágyon. Nagyokat pislogtam, hogy kitisztuljon az enyhén homályos látásom. Körbenéztem, és tudatába kerültem a ténynek, miszerint, ez tutira nem az én szobám. Magam mellé  néztem, ahol egy irtó dögös lányka lesett rám. Gyönyörű kék szemeivel engem vizslatott, és az arcán bujkáló mosolyból azt vettem le, hogy eléggé szórakoztatónak találja, ahogy azon agyalok, hogy mégis hol a francba vagyok, és, hogy hogy kerültem ide. Könyökére támaszkodott, és eltűrte szemébe lógó, hosszú, barna haját.

 - Jó reggelt! - mondta kedvesen mosolyogva.

 - Ömm... Bocsi, hogy is hívnak? - néztem felé, erősen gondolkozva.

 - Skyler - nevetett fel

 - Ja... - motyogtam. Egy cseppet sem rémlett a neve. De még csak az arca sem, vagy a hangja. Mennyit ihattam én! - Én Harry vagyok...

 - Tudom - biccentett, majd felült az ágyon, és a takaróval takarta el a csupasz felsőtestét. Hmm...

 - Ja, jó... - vontam vállat - Asszem én megyek - közöltem fáradtan

 - Oké - sóhajtott - Jó volt veled - vigyorodott el

 - Velem mindig jó - erőltettem egy mosolyt az arcomra. Mindketten felöltöztünk, majd kikísért, és hazafelé indultam. Érdekes, mert általában ha reggelig maradok egy lánynál, akkor utána elkéri a számomat, meg dumáli akar, vagy találkozni, de ő hagyta, hogy elmenjek. Én nem vágyom hosszan tartó kapcsolatra, egy olyan lánnyal, akit valamikor éjszaka egy night club-ban szedtem fel.

 Elővettem a telefonom, hogy megnézzem mennyi az idő. Az óra pont délelőtt 11-et mutatott.

 - Na végre hazaértél! - fogadott 'kedvesen' Gemma, a nővérem.

 - Neked is szia! - morogtam szemrehányóan, majd a nappaliba mentem és levágódtam a kanapéra.

 - Gyerünk Hazz! Most nincs időd a pihire. Ma sok dolgunk lesz. Meg kell találnunk, hogy miben vagy tehetséges! - tapsolt kettőt Gemma.

 - Problémád van? - felültem és felvont szemöldökkel néztem rá.

 - Beadtam a jelentkezésedet az én sulimba, ahova, hála nekem, felvettek téged - lebegtetett előttem egy színes borítékot - És csak, hogy tudd! Nem volt egyszerű kiharcolnom, hogy felvegyenek, miután a régi gimidből kirúgtak, és a tanulmányi átlagod olyan szörnyű, hogy mikor az ottani diri meglátta, a szívéhez kapott! - hadarta, kioktató stílusban

 - Várj! - tartottam magam elé a kezem, amolyan "had gondoljam végig" stílusban - Valami művészeti szarságba akarsz engem betoloncolni?!

 - Nézd, hamarosan sulikezdés, és neked muszáj tanulnod. Két évet kell kibírnod - ült le mellém a kanapéra - Le kell valahogy érettségizned, hogy el tudj majd helyezkedni. Máshova nem vennének fel! - magyarázta kedvesen. Ami a legrosszabb, hogy igaza van. De pont egy művész suli? Na ne! Ez nem az én formám! - Pénteken be kell menned szóbelizni... - sóhajtott

 - Mi? - kérdeztem élesen

 - Két választásod van... - mondta halkan. Érdeklődően pillantottam felé, és őszintén féltem a választól - Éneklés, vagy drámajáték - mondta ki, egy rövid szünet után. Feldolgoztam magamba amit mondott. Elképzeltem magam mindkét szituációban, majd kitört belőlem a nevetés.

 - Könyörgöm! - nevettem - Ugye ez csak vicc? - láttam, hogy ő ezt nem találja ilyen nevetségesnek, ezért én is lassan leálltam a röhögéssel és a szemébe néztem.

 - Nem, ez nem vicc. - közölte hidegen, kifejezéstelenül

 - Más választásom nincs? - nyavalyogtam

 - De - bólintott, mire én kérdőn felé néztem - A tánc - nézett mélyen a szemembe. Erre már mindketten elröhögtük magunkat - Hallottalak már énekelni, és tehetséges vagy! - komolyodott el. Hitetlenül a szemébe néztem

 - Mikor?

 - Hát... Amikor kicsi voltál? - kérdezte inkább, mintsem kijelentette volna. Gemma olyan mintha az anyám lenne. Gondoskodik rólam, tudja a titkaimat, segít nekem, és még ha ezt nem is szokta kimondani, de érzem, hogy mindezt nem tenné meg, ha nem szeretne engem valóban. Természetesen anyu is szeret engem is és Gemmát is, de vele leromlott a kapcsolatom az évek során.

 - Nem fogok énekelni! - tiltakoztam

 - Óóó, dehogynem! - mosolygott gonoszan

 - Mire készülsz? - ugrottam fel a kanapéról, de választ adott, azzal, hogy szó szerint rám csimpaszodott, mint egy majom - Szállj le rólam! - utasítottam erélyesen, visszatartva a nevetést.

 - Nem, amíg nem énekelsz! - vinnyogott

 - Na jó... - sóhajtottam, és mintha ez valami varázsszó lett volna, Gemma egyből leugrott rólam és megállt velem szembe, hatalmas szemeket meresztve felém - De nem ma! - röhögtem, és azzal a lendülettel el is rohantam előle, ő pedig egyből utánam. Körbefutottuk párszor a nappalit, majd átugrottam a kanapén, és állat módjára berontottam a konyhába, Gemma pedig utánam. Anyu a szívéhez kapva támaszkodott a pultnál, és amíg mi az étkező asztal körül rohangáltunk, anyu próbált minket leállítani, több kevesebb sikerrel.  Sarokba kerültem, és Gemma pedig jött felém - Oké! - tartottam védekezően magam elé a kezeimet

 - Nem hiszek neked! - közölte Gemma

 - Gyerekek, megtudhatnám, hogy mi a vita tárgya? - kérdezte anyu csípőre tett kézzel

 - Nem énekel! - mutatott rám felháborodottan a nővérem. Na kösz! Anyu kérdőn nézett először rám, majd Gemmára, aztán egy legyintéssel ránk hagyta.

Louis

 Utálom Londont! Nos, talán egyes emberek szeme kikerekedik- e mondat hallatán, és magukba azt kérdezik "Hogy lehet egy olyan várost utálni, mint London?!". Ez egyszerű. Ki ne utálna egy olyan várost, ahol minden szép és jó, meg rendezett, talán túl tökéletes is, de ezzel szembe állítva az otthonom, ahol az út tele van kátyúkkal, a városszéli parkokban senki nem nyírja a füvet, néhol koszos, de az emberek ismerik egymást és kedvesek mindenkihez? Nos, talán a szüleim csak London tökéletességét látják, és ezért költöztünk Doncasterből ide. Állításuk szerint, itt jobb lesz nekem is, és a négy kishúgomnak is. Csak éppen abba nem gondoltak bele, hogy egy 17 éves srácot, nem mindig jó elszakítani az otthonától, a sulijától, a barátaitól, és a barátnőjétől. Persze, a kis taknyosok jól jártak. Hatalmas kert, csúszda, mászóka, a suli is közel van. Na és én? Nekem milyen pozitívum jár ki? Na ez az! Semmi!

 - Csáóó! - ölelte át a vállam Mark, a nevelőapám.

 - A szívbaj hoztad rám!

 - Bocsesz! - nevetett. Kicsit hibbant... Volt kitőltanulnom - De van egy jó hírem és egy jó hírem számodra - állt meg velem szembe - Melyiket akarod előbb hallani? - idiótán húzogatta a szemöldökét

 - Hmm... - tettetem gondolkodást - Legyen a jó! - mutattam fel a mutató ujjamat.

 - Rendben, szóval... - kezdte - Drámai hatásszünet - nézett idétlenül felfelé - Dobpergés! - kezdte el imitálni az említett hangot

 - Kinyögöd? - kérdeztem visszatartott nevetéssel

 - Van suliiiiiiiiid!! - jelentette be színpadiasan, és közben mutató ujjaival felém bökdösött a levegőben.

 - Mi? - kérdeztem egyszerűen.

 - A London Arts! Az egy művész gimi! - hevesen bólogatott.

 - Ööö... Komoly? Londonba költöztünk, van itt több száz gimi, vagy tudom is én mennyi, és te pont egy művészetit találtál? - kérdeztem szinte röhögve

 - Hát... - elgondolkozott, és a földet kezdte fixírozni - Aha! - bólintott végül idétlenül vigyorogva

 - Oda tehetségesek mennek... - vázoltam fel neki - És én... - mutattam magamra - Nem....vagyok....AZ! - tagoltan beszéltem annak reményébe, hogy miután ezt felfogja, szépen keres nekem egy másik gimit.

 - Deee! Louis tud ügyesen énekelni! - szólt közbe a kishúgom, Lottie, én meg afféle "már csak te hiányoztál" stílusban megforgattam a szemeimet

 - Igen! - bólogatott Mark - Egyrészt. Másrészt pedig beszéltem a dirivel, és sikerült kikunyerálnom, hogy felvegyen. Régebbi ismerősöm... Hosszú sztori - hadarta, majd legyintett egyet - Vagyis inkább kötöttünk egy alku félét, hogyha felvesz téged... Ööö... tudod mit, ezt majd később megbeszéljük, most megyek, csá! - darálta le az összes mondandóját, majd indult is volna tovább, de visszahúztam. Túl gyanús volt nekem... 

 - Mark.. - kezdtem - Miért van olyan érzésem, hogy ehhez a bizonyos alkuhoz nekem is közöm van? - kérdeztem nyugodt hangsúllyal.

 - Nem tudom... - rázta a fejét.

 - Essünk túl rajta... - néztem a plafon felé.

 - Rendben... Hát... Van neki egy lánya... - kezdte nehézkesen. Ajaj... - Szép lány, de tényleg. És tehetséges is, meg kedves... - tette hozzá. Kezdtem mindent érteni...

 - Mark, nem megyek randira a lányával! - jelentetem ki határozottan.

 - Kéééérleek! Csak egyszer! Egyetlen egyszer! Megígértem! - nyavalygott.

 - Nem! - ráztam a fejem.

 - De miééért? - kérdezte keservesen, mire értetlenül széttártam a karom.

 - Mark, barátnőm van! - közöltem, a számára már ismert tényt.

 - Na jó, de amiről nem tud az nem fáj! - vigyorgott rám biztatóan, ami számomra nem igazán volt az.

 - Bocs, ezt én nem így fogom fel... - mondtam egy rövid hatásszünet után - Részemről a téma lezárva - mosolyogtam felé egy kedves áll mosollyal, majd szépen otthagytam.

***

 - Na, és sikerült sulit találni? - kérdezte Eleanor a telefonba.

 - Nem, nem igazán... Vagyis igen, de nem... - dadogtam.

 - Mi? 

 - Hát, Mark talált egyet, de oda csak úgy jutok be, ha randizni megyek a diri lányával, szóval ez kilőve...

 - És miért nem mész el vele? - kérdezte, mire kicsit értetlen arcot vágtam. Eddig azt hittem, hogy logikus, hogy ha barátnőd van, nem randizgatsz holmi idegen csajszikkal...