Mindennek a kezdete, no meg a jelen!

 Sziasztok! Hol is kezdjem? Ööö, talán az elején. Szóval, még télen - talán olyan január, február környékén -, ültem a gép előtt és azon gondolkoztam, hogy Én, aki író szeretne majd lenni, miért nem tud összehozni egy rendes blogot. Ekkor szegültem tanácsért, egy jó barátnőmhöz, aki véleményem szerint nagyon jól ír. Érdeklődtem, hogy szerinte honnan meríthetnék ihletet egy bloghoz. Ha jól emlékszem fel is sorolt pár tippet, de én sorozatokba kezdtem gondolkodni. Az előttem bekapcsolt állapotban lévő tévére néztem, ahol a Nickelodeon ment éppen (nem, nincsen kisebb tesóm...). Lassan végig gondoltam az összes sorozatot, ami megy a Nickelodeonon. Egyik sem volt olyan, amiből ihletet meríthetnék. Szemeimet visszaszegeztem a monitorra, majd néhány perccel később egy iskolai csengő hangja ütötte meg a fülem. A tévében a V mint Viktória ment. Most lehetne engem bombázni, hogy onnan 'csórtam' az ötletet, de azt gondolom, hogy nem sok lenne benne a realitás, hiszen az rendben van, hogy Hollywood Arts, és London Art... értem én! A lényeg az, hogy emiatt vágtam bele egy összeszedett blogba. És ha már One Direction, legyen művészeti gimnázium, bár azt is rám kenhetitek, hogy a V mint Viktória miatt lett az... Lényeg, hogy előre elterveztem az elejétől a végéig. Írtam, és igyekeztem megfelelni a kedves Olvasóimnak (megérdemlik a nagy betűt), akik rengeteget támogattak, és minden egyes egyszerű "gyorsan köviiit!" jellegű komment után elárasztott az önbizalom. A 8. résznél kezdtem rájönni, hogy semmit nem úgy írtam, ahogy én azt legelőször elterveztem. Úgy éreztem, hogy a történet ellaposodik, ráadásul a szereplőket is túl fiatalnak gondoltam. Képtelen lettem volna visszakanyarítani a blogot arra az szálra, ahova én elképzeltem még egészen az elején. Villámcsapásként ért az ötlet, miszerint abbahagyom a blogot, és később fájdalmasan érintett az elismerés, hogy én képtelen vagyok egy rendes és összeszedett blogot megírni. Ekkor eszembe ötlött, hogy nem hagyom abba, mert amíg van aki támogat nem érdemes feladni. Sokatoknak tetszett a blog, és tudom, hogy tetszhet még jobban is, mert tudom, hogy meg tudom jobban írni. Közöltem az olvasóimmal, hogy nemsokára olvashatják a blog újraírt verzióját, amire válaszul hol kedves biztatást  hol pedig számomra meglepően ellenszenves hozzáállást kaptam. És most érkezünk el a jelenbe. Most érkezünk el oda, hogy megírom ezt a bejegyzést, mert szerettem volna, ha tudjátok a történetet. De még nem mondtam el mindent! Ugyebár újjá akartam írni a London Arts-ot. Leszedtem róla a részeket, mert azt terveztem, hogy ugyanazon a blogon fogom újrakezdeni. Aztán... Hogy is mondjam? Megbántam. Azoknak a részeknek, díjaknak és információknak azon a blogon van a helye, és nem a piszkozatok között, hanem ott a főoldalon, mert azok oda illenek, azok oda lettek teremtve. A feliratkozók sem a London Arts (new version) - ra iratkoztak fel, hanem a régi és eredeti London Arts - ra. Ezért kezdtem bele egy új blogba. Ide jönnek azok a részek, amiket ide szánok, azok a díjak, amiket erre kapok, és végül azok a drága Olvasók, akik ezt a blogot kívánják olvasni. Mélységesen sajnálom, ha emiatt esetleg néhány olvasóm elpártol, de ezúttal hallgattam a szívemre, és nem másoknak próbáltam megfelelni, nem mások érdekeit követtem, csakis azt tettem, amit én éreztem jónak. Megvethettek, leszólhatok, kritizálhattok emiatt, de ha egyszer nem voltam képes azt folytatni, akkor ez van, és sajnálom. Remélem az új London Arts elnyeri valamennyi olvasó tetszését, és végigkíséritek velem, és a London Arts diákjaival a (szerintem) nem hétköznapi történetet. Akit esetleg érdekel az eredeti blog, az KATT, és nézelődjön nyugodtan.

 Ezzel a kisebb monológgal, vagy mondhatni történettel nyitnám meg a vadonatúj L.A.- t! [At első rész hamarosan érkezik]

Bianca H.T.~