2.rész

Sziasztok! Oh, te jó ég! El sem hiszem, hogy már most 10 feliratkozóm van! Ti vagytok a legjobbak, köszönöm! Nagyon örültem az előző részhez érkezett kommenteknek, és rengeteg olyan visszajelzést kaptam, hogy az új verzió, sokkalta jobb és érthetőbb, mint az előző, ennek is nagyon örülök. A rész nem lett túl hosszú, de igyekszem a következővel, amit legkésőbb hétvégén tudok csak kitenni.
 Jó olvasást!



- Hát, Mark talált egyet, de oda csak úgy jutok be, ha randizni megyek a diri lányával, szóval ez kilőve...


- És miért nem mész el vele? - kérdezte, mire kicsit értetlen arcot vágtam. Eddig azt hittem, hogy logikus, hogy ha barátnőd van, nem randizgatsz holmi idegen csajszikkal...


- Képzeld csak, azért, mert van egy csajom! Nem rémlik? - tártam a szét a karjaim kicsit értetlenül. Azaz csak az egyik karomat, mert a másikban a telefont tartottam.


- Ugyan már! Ha ezen múlik, hogy felvegyenek, én nem tartalak vissza. Csak tudd, hogy a lelki szemeimmel figyelni foglak ám benneteket! - figyelmeztetett játékosan.


- Neked nem gond?


- A jövőd fontosabb, mint én! - Egyből tiltakozni akartam, de egyszerűen elakadt a szavam. Hirtelen nem tudtam mit mondani. Eleanor nem olyan, aki csak magára tud gondolni. Segít az embereknek, és rendkívül önzetlen. Ezt eddig is tudtam. De hirtelen ez a pár szó, teljesen megfogott, és nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez az egyik legszebb dolog, amit valaha mondott nekem. Lehet, hogy ez meglepő, tekintve, hogy lassan egy éve vagyunk együtt, de a kapcsolatunk sosem szólt az érzelgősségről, vagy a nyálas szövegekről. Bár sokszos kimondta már, hogy szeret, de ezekkel a szavakkal bizonyította is ezt számomra. Nem mintha eddig nem lettem volna vele tisztában.


Pár pillanatig szóhoz sem jutottam, majd végül sikerült kierőltetnem magamból a szavakat.


- Köszönöm. - elmosolyodtam, bár, tudtam, hogy nem lát most engem.






Niall


- Kicsim, eleget gyakoroltál, hidd el, felvesznek, mert tehetséges vagy, de kérlek most már gyere enni, mert ki fog hűlni -könyörgött anyu, miközben megállt a szobám ajtajában, ezzel félbe szakítva az énekelgetésem, amit gitárral kísértem.


- Rendben, mindjárt megyek. - mondtam, fel sem nézve.


- Mindig ezt mondod. - sóhajtott anyu, majd beljebb jött az ajtómon, és leült mellém az ágy szélére - Mit gyakorolsz? - kérdezte kíváncsian.


- Jelenleg semmit. Egy számot próbálok írni. - magyaráztam - De nem nagyon haladok vele. - húztam el a számat.


- Öhm... értem. Ahhoz, nem kellene egy lap, amire leírod a szöveget, meg, hogy mikor mit kell... szóval a gitáron... Na, érted! - kérdezte, de mivel ő nem igazán ért a zenéhez, a kérdésnek se füle, se farka, de megértettem a kérdést. Kicsit felnevettem az ügyetlenségén, de nem akartam kinevetni, ezért egyből meg is magyaráztam neki.


- Te az akkordokra gondolsz, de azokat meg tudom jegyezni, ahogyan a szöveget is. - mosolyogtam, mire csak hang nélkül bólintott, majd felállt, és kifelé indult, de az ajtóban megállva ismét felém fordult.


- Gyere enni - kérte még egyszer halkan. Vonakodva lefektettem az ágyra a gitárt, és felálltam.





Izgatott vagyok, mert felvettek álmaim sulijába, és rengeteget gyakorlok a szóbelire. Igazából nem is hittem volna, hogy ez valóra válhat, hiszen két évvel ezelőtt is, az általános után, a London Artsba szerettem volna menni, de a gonosz és szívtelen apám, ezt nem engedte. A környék legszarabb gimijébe jártam, ahol rengeteget csúfoltak. Talán mert műveltebb voltam, mint az ottani diákok. De, most, hogy apu végre elhúzott, - ugyanis anya vette a bátorságot, és elvált - végre mehetek egy nekem való suliba. Minden megváltozott. Apa sokszor bántotta anyát, kiabált, és egyszerűen szívtelen volt velünk, és remélem, hogy soha többet nem látom őt...


Zayn

- Nem jössz be? - kérdeztem a barátnőmet, amikor a házunkhoz értünk.

- Gyere át inkább te. Nekem nincsenek tesóim, és anyu is csak későn jön, mert az egyik barátnőjével elmentek valahova... - mondta - Ott csak kettesben lehetünk... - suttogta, miközben közelebb lépett hozzám. Felnézett a szemembe, azokkal a gyönyörű kék szemeivel, mire halványan elmosolyodtam, és egy aprót bólintottam. Még közelebb jött, szinte egészen hozzám simult, és végig a szemembe nézett. Alacsony termete miatt, egy kicsit lábíjhegyre állt, de még mielőtt ő megtehette volna, én megcsókoltam.

- Menjünk! - mondtam halkan, és türelmetlenül. Rendesen, ki voltam rá éhezve. Az utóbbi egy-két hétben keveset tudtunk találkozni, mert nem ért rá. Asszem valami rokonok voltak náluk, de pontosan én sem tudom.


Ő az első lány, aki ennyire megfogott. Teljesen más, mint én. Eleven, kedves, nyitott, vidám, mosolygós... Én pedig zárkózott, nemtörődöm, és talán önző is vagyok, de nehezebb véleményt alkotnom saját magamról. Mégis az első pillanattól kezdve valami megfogott benne.

Összekulcsoltam az ujjainkat, és úgy indultunk el a félhomály borította utcákon. Nem lakik tőlünk messze, alig pár utcányira, úgyhogy hamar megérkeztünk. Amikor az ajtóban a kulccsal ügyetlenkedett kezdtem elveszíteni a türelmemet.

- Meddig akarsz még szarakodni? - türelmetlenül toporzékoltam.

- Még egy darabig... - mosolygott, kicsit gonoszul. Nagy nehezen sikerült kinyitnia az ajtót, és ahogy beléptünk a házba, azonnal nekilöktem a falnak, és ajkaimmal letámadtam az övét.

- Khm! - köhintés hallatszott, mire mindketten a nappali irányába néztünk, ahonnan a hang jött.

- Anya, ööö... mi csak... - kezdett magyarázkodni vörös fejjel.

- Tegnap az a göndör, ma meg ismét csak Zayn? Ti nem szakítottatok? - lépett egy lépést felénk csípőre tett kézzel, Skyler anyja. Tágra nyílt szemekkel néztem Skyra, aki rémült tekintetét felém kapta. 

- Hogy mi? - nyögtem ki egy hosszú csend után.